Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A nyolcadik

2008.03.25

 

 

 

                                Rezes Erzsébet:

A nyolcadik

 

 

   Utasok állnak a buszmegállóban. Többen az órájukra tekintenek. Késik, igen, késik megint a busz. Csípős szél fúj, a leendő utasok cipőjüket vizslatják, összegörnyedve, a föld felé.

   Két alak tűnik fel. Egyenesen a megállóhoz jön. A többiek nem is vesznek róluk tudomást. Egy anya a gyermekével beáll a sorba, arra várva, hogy jöjjön a busz.

   Megérkezik. Aprópénz csörren, táskák kattannak, összehúzódnak az utasok. Csendben sorba állnak, mikor az egyik utas hallhatóan felszisszen.

   - Elnézést, nem akartam a lábára lépni – mondta egy középkorú, kalapos úr a mellette álló asszonynak.

   - Semmi esetre sem kell bocsánatot kérnie tőlem, uram – mondja az asszony.

   - Akkor ki bántotta, asszonyom? – kíváncsiskodik tovább a kalapos.

   - Nézzen balra, de nagyon finoman! Ne keltsen feltűnést.

   A kalapos úr először jobbra, majd komótosan balra tekint.

   - Igen, asszonyom, mit vagy kit kellene látnom?  Nem vagyok erre ismerős, csak átutazóban vagyok itt.

   - Arról tán csak hallott, hogy ha ezek itt, balra – fejével a jelzett irányba bökött, de nem nézett arra – felszállnak egy buszra, akkor csak annyi!

   - Mi annyi? – kérdezte kissé értetlenül a kalapos úr.

   - Az elmúlt év során hét, mondom, hét buszkarambolt éltek túl. Mindenki meghalt, csak ők ketten maradtak életben. Minden esetben!

   - Szerencsés emberek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten a kalapos.

   - Még hogy szerencse! Boszorkányság! Csak nézzen körül! El kellene intézni azt, nehogy felkerüljenek a buszra.

   - Azt nem tehetjük. Joguk van nekik is utazni!

   - Csak hogy én célba is akarok érni! Ha ők felszállnak, meghalunk! – kiáltott fel sápadtan az asszony.

   A busz lassítva megérkezik a megállóba, nyílik az ajtó, az utasok sorban, egymás után megveszik jegyüket, elfoglalják helyüket állva-ülve.

   Az asszony maga elé engedi a kalapos urat, aki udvariasságra hivatkozva nehezen tesz ele-get kérésének. Az asszony is megváltja jegyét, majd erőteljes hangon utasítja a buszvezetőt:

   - Azonnal csukja be az ajtót! Azonnal csukja be az ajtót!

   - Ha jól látom, még van két utas a megállóban – szólt a vezető.

   - Azonnal csukja be az ajtót, és indítson! – kiáltozta az asszony.

   - Asszonyom, tudtommal még én ülök itt a volán mögött! Kérem, húzódjanak beljebb, van még két utas!- kérte egyre ingerültebben az utasokat.

   - Zárja be az ajtót! – folytatta az asszony.

   - Miért tenném? Semmi kedvem egy fegyelmit a nyakamba venni! Húzódjanak beljebb! Kérem! – emelte fel hangját a sofőr.

   - Nem látja, kik ők?! Az elmúlt évben hét buszkarambolt éltek túl. Amelyik buszra ezek felszállnak, azzal történik valami. Ám ők, rejtélyes módon mindig túlélték. Zárja be az ajtót!

Azonnal!                                                                                                                              

   - Fogja be a száját! – fordult az asszonyhoz.

   - Csukja be az ajtót! Nem hallja! – kiáltozott egyre erősebben a rémült asszony.

   Az utasok elkezdtek zúgolódni, hitetlenkedni, egyesek szemében a rémület lett úrrá. Mindegyikük a vezetőre tekintett.

   - Kérjük, tegye meg! – kérlelték mindnyájan.

   A buszvezető dühösen felállt:

   - Most már elég legyen! – hirtelen a hátsó ajtót kinyitotta, s kiabálni kezdett. – Most pedig mindenki lefele! Takarodjanak! Elegem van abból, hogy kívánság-műsornak tekintik a buszt!

Takarodjanak! Ne kelljen még egyszer mondanom! Kifelé!

   Az utasok kelletlenül, de elhagyták a buszt. Egy-két utas buszjegyét szorongatva, felhábo-rodva nézett a buszvezetőre, de az csak tajtékzott.

   A busz lassan, de kiürült. A vezető bezárta a hátsó ajtót, visszaült a helyére, majd udvarias hangon a buszba invitálta azt a két utast, kiket nem akart a rémült asszony felengedni.

   - Kérem, jöjjenek. Meddig kérik a jegyüket?

   Az anya és gyermeke megdöbbenve, de felszállt, megváltották a jegyüket, helyet foglaltak, majd elindult a busz, hátra hagyva a többieket.

   A sofőr csak ingatta a fejét, dühe alább hagyott, de a következő és az azt követő megállók-ban nem állt meg.

   Az anya idegesen előbb a buszvezetőre, majd a gyermekére pillantott.

   - Uram, nem kellett volna megállnia? – kérdezte az anya remegő hangon.

   - Maga is kezdi? Hallgasson! Nem azért engedtem fel magukat a buszomra, hogy jártassa a száját. Tudja, mit kapok én majd ezért? Leszállítattam az összes utast, s magukkal elhúztam.

   Az anya szólásra nyitotta a száját, de a buszvezető időben leintette:

   - Kérem, maradjon csendben! Nem akarom bántani.

   A buszvezető azonban egyre gyorsabban vezetett, jobbról is és balról is előzte az előtte lévő kocsikat.

   A gyermek egyre szorosabban ölelte anyját, könnyes szemmel nézett rá. Az anya esdeklően tekintett a tébolyult sofőrre, aki egyre gyorsabban száguldozott a főúton. Az autók egyre töb-ben lettek, ezért dühödt dudálásba kezdett. A busz olykor meg-megcsúszott, melyet vezetője örömmel vett tudomásul.

   - Mindig csak beszélnek, csak beszélnek! Egyesek azt hiszik, hogy én vagyok a gyónta-tójuk, a pszichiáterük. Kit érdekel, hogy kihez utaznak, melyik családtagjuk halt meg, vagy szült gyereket. Én csak vezetni akarok. Arról nem is beszélve, ahogy ezek csak nyavalyogni tudnak. Kedveském! – szólnak .- Itt és itt álljon már meg, nagyon fájnak a lábaim. S persze, ha nem teszem meg, feljelentenek, ha igen, legközelebb is elvárják, szinte kötelező érvényű-nek tekintik a szívességet. Én meg az állásommal játszom. Elegem van ezekből, elegem van mindenből! Ennek véget kell vetni, s meg is teszem! Meglátja!

   Majd hirtelen ránézett az anyára és a gyermekre, erőteljes hangon utasítást adott ki:

   - Üljenek az utolsó előtti sorba, támasszák meg magukat! Menjenek! Azonnal!

   Az anya és gyermeke lassan, de elérte az utolsó előtti sort, levették kabátjukat, azokat párnaként maguk elé rakták, leültek. Megfogták egymás kezét, előre hajoltak.

   A busz egyre gyorsabban és gyorsabban, kanyarogva száguldozott az úton, meg-megsúrolva a korlátot, melynek éles hangja egyre félelmetesebbnek tűnt.

   A felháborodott és megfélemlített autósok hangos dudálással fejezték ki haragos nemtetszé-süket. Többen összekoccantak, lepördültek az útról, hálát adva, hogy csak ennyivel, de meg-úszták.

   A két utas csendben várta sorsát hátul, az utolsó előtti sorban.

   - Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap! Higgyék el … - csuklott el a vezető hangja. – Higgyék el, nem akarom magukat bántani! De elegem lett az emberekből, az utasok sápítozásaiból, a nyavalygásaikból, az életből! Igen, az é-let-ből!

   A busz csak száguldott előre. Majd a visszapillantó tükörbe nézett a vezető, kereste az anyát és a gyermekét:

    - Mondja, tényleg hét buszbalesetet éltek túl? – Azonban nem kapott választ. A sofőr mérgesen rácsap a kormányra. – Válaszoljon, csak maguk élték túl ezeket?

   - Igen! – válaszolt az anya.

   - Szerencsések! Remélem, most is azok lesznek. Vigyázzanak!!

   Ezzel a busz nekicsapódott a hegy oldalának, megpördült, elsodort több autót, torlaszt készítve maga mögött és előtt. Végül egy kamionnak ütközött. A busz megállt.

   Füst gomolygott, ablakok üvegei törtek ki sorban.

   A buszvezető szétroncsolódott fejéből vér szivárgott. A kormányon lévő keze hirtelen lecsúszott, s az ajtónyitó gombon elakadt. Kinyílt a hátsó ajtó.

   Az anya és gyermeke felnézett, mindketten a másikat vizsgálták. Lassan felálltak, elindul-tak az ajtó felé.

   Leszálltak a buszról, körbe néztek, s mikor szilárd talajt éreztek a lábuk alatt, összeborulva sírtak.

   Ismét túlélték.

   Nyolcadszor.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.