Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


E.T. és én

2008.05.08

 

                         Kép    Kovács Evelynnek

 

 

 

 

E.T. és én

 

   Nem is tudom, hogy ez álom volt vagy sem, de úgy érzem megtörtént velem. Annyira életszerűnek és igaznak tűnt.

   Történt egyszer, hogy magányosan ballagtam egy este a sötét erdőben. Elszöktem otthonról, mert úgy éreztem, senki sem ért meg. Pedig nem így volt, szüleim is mindig azt mondták, hogy szeretnek, de én még többre vágytam. Most már tudom, hogy megfoghatóvá akartam tenni azt, amit nem lehet, pedig a szeretet határok nélküli. Annak kell lennie.

   Akkor elmesélem részletesen azt a történetet, ami megesett velem ebben a sűrű, titokzatos rengetegben.

   Egyszer, mint már mondottam, magányosan ballagtam az erdőben. Nappal minden egyes zegét-zugát ismertem, de ma nagyon sejtelmesnek és félelmetesnek tűnt. Félúton jártam, mikor arra gondoltam, vissza kellene mennem, biztos, hogy a szüleim idegeskednek, hol is lehetek, mikor az egyik bokorból neszeket hallottam. Meg sem mertem fordulni, annyira megijedtem. Eszembe jutottak azok a mesék is, melyeket még pici koromban olvastak az erdőről. Mindig sötétek voltak, félelmetesek, gonosz szellemekkel tele.

   Csak mentem előre, vitt a lábam be a sűrű rengetegbe. Azonban egyre erősebben hallottam azt a neszt, amely megijesztett. Ahogy beljebb kerültem, vettem észre azt, hogy a hang követ engem.

   Hirtelen megálltam, majd ismét elindultam. A hang, a nesz is azt tette. Ismét megálltam. A hangom is. Ekkor beszélni kezdtem:

   - Ki vagy? – kérdeztem, de megfordulni nem mertem. – Ki vagy? Mit akarsz? Miért követsz? Hagyj békén, kérlek!

   A bokor megrázkódott. Láttam oldalról, hogy van ott valaki, de még mindig nem mertem odanézni.

   - Miért követsz? Egyedül vagyok, és nagyon félek. Ne bánts! – folytattam remegő hangon, majdnem sírtam.

   Ekkor szaladni kezdtem. Azt gondoltam, hogy el tudok tűnni követőm elől. Rohantam, ahogy csak bírtam. Egyszer hátra tekintettem, de nem láttam senkit. Ahogy visszafordultam, magam előtt láttam egy furcsa alakot, ám nem vettem észre azt a gyökeret, mely átszelte az erdei ösvényt, s felbuktam benne.

   Teljesen elsötétült a világ előttem.

   Nem tudom, mennyi idő telt el, de mikor magamhoz tértem, nagy fényességet láttam. Valaki az ölében tartotta a fejem, kezemet fogta. Furcsa volt a tapintása, kezének érintése. Hűvös volt, de éreztem, hogy meleg sugárzik belőle.

   Lassan kinyitottam a szemem. Nagy fényesség láttam, de még mindig este volt.

   Kerestem a kéz tulajdonosát. Megpróbáltam felülni. Segített nekem. Megfogta a vállam, mikor látta, hogy meg akartam fordulni, aztán befogta a szemem. Lassan megfordított, kezem lassan emelkedni kezdett, s elértem a mellkasát, szívdobogást éreztem. Az ujjait egyenként emelte fel a szememről.

   Megláttam őt.

   Igen, őt.

   Emberi alakja volt, hosszú nyaka, vékony karjai, még vékonyabb ujjakkal. Áttetsző testében ott dobogott egy szív, melyet éreztem.

   A fülemre tette az egyik ujját, s hallottam hangját. Hozzám beszélt:

   - Ne félj! Nem bántalak!

   Kezem még mindig a szívén volt. Nem féltem.

   - E. T. vagyok – mondta nyugodt hangon.

   - Evy vagyok – válaszoltam.

   S csak néztük egymást, minden félelmem tovaszállt.

   - Ki vagy? – kérdeztem, majd egy lépést hátráltam, de E.T. megfogta a kezem.

   - Nem kell félned – mondta.

   - Nagyon furcsán nézel ki. Honnan jössz? – kérdeztem.

   - Onnan – válaszolta, és felmutatott az égboltra. - Arról a fényes csillagról jöttem.

   - Mit keresel itt?

   - E.T. vagyok, és barátot keresek magamnak. Leszel a barátom? – tette fel a kérdést hirtelen.

   - Azon a csillagon nincsen barátod? – tudakoltam tőle.

   - Van, de mi nagyon sokat utazunk, s én minden csillagról és bolygóról szeretnék barátokat gyűjteni.

   - Mennyi barátod van?

   - Még egy sem.

   - Hogyhogy?

   - Sehol sem élnek errefelé, csak itt a Föld nevű bolygón.

   - Mikor érkeztél?

   - Amikor megláttalak téged az erdőben – mondta E.T.. – Most hova mégy? Merre tartasz?

   - Elszöktem otthonról – válaszoltam.

   - Neked van otthonod? – kérdezte, s szíve egyre gyorsabban vert. – Mit jelent az, hogy elszöktem? – nézett rám a nagy szemeivel.

   - Eljöttem, soha nem akarok oda visszamenni.

   - Akkor már nincs otthonod?

   - Nincs. Legalább is azt hiszem. Nem tudom – válaszoltam, és egyre nagyobb nyomást éreztem a szívem környékén. A levegőt is nehezebben tudtam szívni. Egyre szomorúbb lettem.

   - Ugye, te sem akarod, hogy ne legyen otthonod? – kérdezte E.T..

   Csak úgy záporoztak a könnyeim.

   Aztán elindultunk, mentünk lassan az erdei úton. Beszélgettünk, elnézegettem lomha járását, hosszú, vékony karját. Csúnya volt, nagyon, de olyan kedves, szeretetreméltó, hogy az út végére már szépnek láttam.

   Igen, az út végére, hisz észre sem vettem, hogy visszajutottam a házunkhoz, ahol édesanyámat láttam meg először. Szomorú volt a tekintete, keresett engem. Integettem neki, odafutottam hozzá, átöleltem. Magához szorított, megsimogatta a fejem, rám nézett, majd ezt mondta:

   - Jó, hogy visszajöttél!

   - De nem egyedül, anya! Hoztam magammal vala…… - körbenéztem, azonban nem láttam E.T.-t. – Itt volt, vele jöttem. Hova tűnt?

   - Ki? Kicsoda? – kérdezte anya, majd bementünk együtt a házba.

   Azóta sem láttam E.T.-t, pedig sokszor visszamentem arra a helyre, ahol találkoztunk azon a sötét estén a sűrű rengetegben.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Laptulajdonos

(Tante Lisa, 2008.05.28 23:19)

Kedves Evy!
Örültem, hogy tetszett, szavaidnak és jókívánságaidnak meg még jobban. Köszönöm.

köszönöm szépen

(evelyn, 2008.05.28 19:10)

nagyon szépen köszönöm!!nagyon tetszik!és sok sikert kívánok a további munkájaiak!!

Laptulajdonos

(Tante Lisa, 2008.05.08 16:33)

Kedves Evy!
Sok szeretettel fogadd tőlem ezt a mesét. Remélem, tetszeni fog.
Üdv: Tante Lisa