Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A baromfiudvar dalnokai

2008.07.19

 

 

Kép

 

Kocsis Dávidnak

 

A baromfiudvar dalnokai

 

 

   Egyszer volt, hol nem volt, nem is tudom, hogy igaz volt, de történt egyszer egy faluban, ahol élt egy ember a feleségével. Nagyon öregek voltak.

   Minden napjukat kint töltötték a baromfiudvarban. Az öregembert Jánosnak hívták, a feleségét pedig Juliskának. Nagyon szerette a feleségét, mert olyan szépen énekelt. Ha bánatos volt, azért, ha vidám, akkor meg még szebben.

   Csak egyetlen egy bánatuk létezett, hogy nem született nekik sohasem gyermekük. Ezért minden idejüket a házi állatokkal töltötték, gondozták őket, szeretgették, ahogy csak tudták.

   Történt aztán az egyik borús napon, mikor vastag fellegek takarták be az eget, mikor Juliska épp énekelni szeretett volna kedves állatainak, egy hang sem jött ki a torkán. Még János is arra kelt, hogy nagyon nagy csend van a házban és az udvaron. Rögtön ki is ment, ott megtalálta feleségét. Kisírt szeme árulkodott arról, valami nagyon nagy baj történhetett. S a feleség csak beszélt, beszélt és csak beszélt, de egyetlen hang sem hagyta el száját.

   Felkeresték a legjobb orvosokat, vajákosokat, de senki sem tudta megmondani az okát. Igen-igen elkeseredtek.

   Így teltek-múltak a napok, s a csend egyre nyomasztóbbá vált az öreg házaspár portáján. Jánost is bántotta a dolog, hiányzott neki a vidám dallam, a dúdolgatás.

   Az egyik reggel arra ébredt, hogy három különös állat érkezett a baromfiudvarba. Egy tyúk, egy kismalac és egy borz.

   Kiment, majd leült egy padra, elnézegette a három különös állatot. Nagyokat nevetett, mert oly furcsán viselkedtek. A tyúk szárnyaival összeterelte a kismalacot és a borzot, nagyokat kotkodácsolt, a szárnyaival ütemesen integetett. A borz énekelt, a malac pedig törpe orrával dobszólóba kezdett. Míg a tyúkocska vezényelte őket, segített a borznak énekelni. Olyan szép volt, hogy az öregembernek egyből könnybe lábadt a szeme.

   Amikor befejezték a gyakorlást, János hosszú mutató ujjával magához intette a három állatot. Azok összenéztek, a borz nyugalomra intette barátait, megmutatta bűzmirigyét, majd elindultak az öregember felé. Előtte megálltak.

   - Ez nagyon szép volt! – kezdte János. – Mikor tanultatok meg ilyen szépen énekelni? – kérdezte tovább őket.

   A kismalac oldalba lökte a tyúkocskát, aki odalépett Jánoshoz.

   - Khm-khm. Tudod, öregember, mi egyik baromfiudvarról a másikra vándorolunk, csak jókedvet viszünk mindenhova, ahol valami baj van. Szeretnénk most nálad megpihenni. Adnál szállást?

   - Hm, mi az, hogy jókedvet? – kérdezte a tyúkocskát, majd erősen megvakarta a tarkóját. – Mióta tudtok ti emberi nyelven beszélni? – Folytatta az öreg tovább.

   - Ebben nincs semmi különös, nem mi beszélünk a te nyelveden, hanem te értesz meg minket. Előbb engedd meg, hogy bemutatkozzunk. A kismalac barátomat Böffenetnek hívják, a borzot Büdöskének, jómagamat pedig Furfangocskának.

   - Örvendek – mondta az öreg. - Nincs itt semmi hiba! – vágta rá az öregember, de egyből el is hallgatott. – Rendben, maradhattok. De lenne egy nagy kérésem hozzátok.

   - Mondd csak bátran, öreg! – mondta a kismalac.

   - Maradhattok, ha megtanítotok engem énekelni. Tudjátok, a feleségem nagyon szépen énekelt, de az egyik nap teljesen elment a hangja.

   - Te nem tudsz énekelni? – kérdezték egyszerre mind a hárman. Csodálkozva néztek egymásra.

   - Tudjátok, nem is akartam megtanulni, mert Juliska annyira szépen tudott.

   - Próbáltad már? – kérdezte Büdöske.

   - Sosem – válaszolta az öregember.

   - Akkor énekelj egyet azokból a dalokból, melyeket a feleséged énekelt – javasolta Furfangocska, a tyúk.

   Ekkor az öreg elkezdett énekelni, de olyan hamisnak tűnt, hogy a borz véletlenül elsütötte a bűzmirigyét, s az állatok szerte-szét szaladtak. János meg csak prüszkölt, köhécselt, szeme megtelt könnyel.

   Mikor elült a ”vihar”, azaz öregember befejezte énekét, a többiek visszasompolyogtak, János így folytatta:

   - Büdöske, ezt sose csináld többet!

   - János, ne haragudj, de annyira megijedtem – mondta a borz. – Tudod, a hangod …

   Ekkor Furfangocska oldalba lökte Büdöskét, aki rögtön el is hallgatott.

   - Tudod, hogy is mondjam, valami baj van a hangoddal – mondta a tyúkocska. – Semmi gond, majd kezelésbe veszünk téged. Böffenet megtanít a helyes ritmusra, Büdöske a helyes légvételre, én meg behangolom a hangszálaidat.

   - Rendben – mondta az öregember, kezet nyújtott nekik. – Itt maradhattok!

   Teltek-múltak a napok, a hetek, szinte minden nap gyakoroltak. Juliska, az öreg felesége nem győzött azon csodálkozni, hogy milyen szorgalmas lett hites ura az utóbbi időben.

   Az egyik forró délután, mikor megpihent a két öreg a nagy diófa árnyékában, Juliska félálomban férjét hallja dudorászni.

   - Te, János! Te dudorászol itt? – kérdezte kezével mutogatva.

   Az öregember rögtön abbahagyta, teljesen elvörösödött, majd elfordult, mintha aludna.

   A gyakorlást sosem úszta meg az öregember. Mikor már teljesen elfáradt, újra kellett dúdolnia a dalokat, ütemesen tapsolnia. Azt azonban már ekkor észrevette, hogy éneklés közben még a munka is gyorsabban ment.

   Egy borús reggelen Furfangocska, Böffenet és Büdöske odaállt az öregember elé, s a tyúkocska emígyen szólt:

   - Te, öreg, most kaptuk a hírt, hogy a szomszéd faluban az egyik kisgyereknek is eltűnt a hangja, s amíg meglesz, elhívtak bennünket hozzá. Kérlek, engedj utunkra!

   János megvakarta tarkóját, levette fekete kalapját, azután így szólt:

   - No, hát, menjetek, sokkal nagyobb szüksége van most rátok annak a gyereknek! Hogyne engednélek el benneteket! Én köszönöm nektek, hogy eddig is foglalkoztatok velem, jól elszórakoztattatok.

   - Légy nyugodt, s örvendeztesd meg Juliskát a hangoddal! – javasolta Böffenet.

   - S mi lesz, ha kinevet? – kérdezte az öregember.

   - Akkor nem ismered jól a feleséged, ő sosem tenne ilyet – mondta a kis borz.

   - Isten kísérjen utatokon! Köszönöm barátaim!

   Ezzel egyenként magához ölelte a három kis állatot, majd hosszasan nézte, ahogy távolodnak, alakjuk egyre kisebbé válik.

   Bement a fészerbe, kihozta a vasvillát, hogy összegyűjtse a szénát. Ahogy rakosgatta a halmokat, észre sem vette, hogy énekelni kezdett, de azt sem, hogy a felesége ott állt mögötte. Mélyen a szemébe nézett, átkarolta, magához szorította Jánost. Azután ő is fogott egy villát, s már együtt rakták a boglyákat, s együtt is énekeltek.

   Azóta is együtt énekeltek munka közben, ha meg nem haltak.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.