Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy kamaszlány hőstette

2008.07.19

 

Kép

 

Magyar Viktóriának

 

 

 

Egy kamaszlány hőstette

 

 

   Ezt a történetet nemrég hallottam, mikor Nagy Folyam partján túráztam. Régóta kíváncsi voltam rá, mert oly sok mende-monda fűződött a nevéhez. Azonban most nem egy régi mesét fogtok hallani, hanem egy nemrég megtörtént esetet.

   Egy lány mesélte el nekem, de míg ezt tette, nem nézett rám, csak a hullámokat figyelte.

   - Szia! - szólítottam meg a parton ülő lányt, aki keservesen zokogott. – Mi történt? – kérdeztem. – Zavarhatok?

   A lány rám sem nézett, csak a bal kezével intett, hogy leülhetek.

   - Vikinek hívnak. És téged? – kérdeztem.

   - Eszternek – hangzott a válasz.

   A lány azonban egyre jobban sírt, zokogott.

   Vártam, míg alább hagyott a sírása. Ekkor hirtelen mesélni kezdett.

   - Tudod, mi történt itt egy hete? – tette fel a kérdést váratlanul.

   - Nem tudom, nem vagyok idevalósi – feleltem. – Valaki meghalt a folyóban? – kérdeztem tovább, mert Eszter le sem vette a szemét a hullámokról.

   - Majdnem. Azóta is kórházban van.

   - Az ismerősöd? – folytattam tovább a beszélgetést.

   - A kétéves húgom. Mia. Beleesett a folyóba, s ha nincs vele Bodri és Cirmi, akkor már nem is élne! – mondta zokogva, szinte fuldokolva szedte a levegőt.

   - Hogy menekült meg? – kérdeztem.

   - Hogy került bele? Én vagyok az oka mindennek.

   - Csak nem te lökted bele a folyóba?! – kérdeztem meglepődve, de biztos voltam a válaszában.

   - Nem, de előtte nagyon összevesztem, s igen csúnyán beszéltem vele.

   - Megesik ez a felnőtteknél is – mondtam, ám éreztem, hogy felesleges volt ezt megjegyeznem.

   - Elmondom neked, ha akarod. Még soha senkinek sem mondtam el, hidd el, így történt.

   Szememmel intettem, hogy csak tegye, meghallgatom.

   - Az egyik nap azt vettem észre, hogy Mia bent ül a szobámban, és a matekfüzetemben rajzolgat. Nagyon dühös lettem, kiabáltam vele, még azt is mondtam, hogy mennyire jó volt akkor, mikor még ő nem is élt velünk, mikor még nem zavart engem. Ordítottam vele. – Ekkor Eszter mély levegőt vett. – Utáltam a macskáját és a kutyáját is. Mindenki kedvencei voltak, mintha és nem is léteztem volna. Mindig azt mondták, hogy én már nagy vagyok. Mellőzöttnek éreztem magam.

   - Minden tinédzser átéli ezt. Én is voltam gyerek, rengeteget szenvedtem, azt hittem, nem ért meg a világ.

   - Nagyon nagy a korkülönbség. Nincs türelmem, nem volt türelmem Miához. Most meg ott fekszik a kórházban!

   - Meggyógyul! – vágtam rá gyorsan. – Mi történt? – kérdezetem Esztert, biztatva arra, hogy folytassa történetét.

   - Mikor kizavartam a szobámból, azt hittem, hogy a sajátjába megy, de nem. Gondolt egyet és elindult sétálni a kutyájával és a cicájával. Már elmúlt az ebédidő, mikor anyáék keresni kezdték. Persze nem mondtam meg, hogy veszekedtünk, azaz veszekedtem vele. Sokáig kerestük, de nem találtuk. Egyszer az egyik szomszédunk, aki délután jött meg a munkából, mondta, hogy a folyóparton látta Bodrival és Cirmivel. Azonnal utána eredt anya és apa, engem meg itthon hagytak, hátha hazajön, s akkor nehogy üresen találja a házat.

   Eszter abbahagyta. Felállt, közelebb ment a vízhez. Majd visszaült, folytatta:

   - Majdnem beesteledett, mikor Bodrit láttam visszajönni. A bundája teljesen vizes és csapzott volt. Meg sem állt előttem, egyből visszafordult, tekintetével hívott engem. Ösztönösen mentem utána. Pont itt állt meg. Először nem értettem, de elvezetett a folyóhoz. Közelebb mentem a part széléhez, s megpillantottam Miát, aki egy farönkbe és egy gyökérbe kapaszkodott. Csukva volt a szeme. S ott volt a macskája is, de az már nem élt, teste ott ringatózott a vízen. Szólítottam, de nem válaszolt. Körbe néztem. Kiabálni kezdtem. Ekkor lementem a vízhez, beleugrottam, lassan tempóztam, árral szemben.

   Eszter ismét felállt, odahívott maga mellé. Lenéztem, szinte itt volt a legzavarosabb a folyó vize. Lemutatott egy kisebb öbölbe, ahol vastag gyökerek álltak ki.

   - Ott volt Mia. Teljesen lehűlt a teste. Felhoztam, ráadtam a felsőrészemet, melyet a parton hagytam. Bodrit megkértem, hogy hozzon segítséget. – Ekkor Eszter felsóhajtott. – Nagyon hosszú idő telt el, mire hangokat hallottam. Anyáék voltak. Én meg csak ott guggoltam Mia mellett. Fogtam kicsi kezét, mely nagyon hideg volt. Apa gyengéden megemelte, betakarták, lassan elindultak hazafelé. Útban hazafelé apa megfordult, rám tekintett, észrevette vizes ruhámat, majd hálásan mosolygott, szemével köszönetet mondott. Anya fogta a kezemet. Bodrit felvettem, mert alig tudott jönni. Remegett az egész teste.

   Eszter rám nézett, majd folytatta:

   - A mentő már ott állt a ház előtt, mikor hazaértünk. Bevittek engem is, de én jobban izgultam Miáért. Majdnem kihűlt a teste. Lassan, de melegedett, ám tegnap nagyon magasra szökött a láza. Az orvosok azonban azt mondták, hogy minden rendben lesz. – Hirtelen felém fordult. – Ugye nem hazudnak az orvosok? – kérdezte ismét zokogva.

   Ráborult a vállamra. Mikor megnyugodott, válaszoltam:

   - Minden rendben lesz.

   - Tudod, most már elhiszem, de megígérem neked, hogy soha többet nem fogok Miával veszekedni.

   - Nem nekem kell ezt megígérned, hanem magadnak – mondtam Eszternek.

   Ekkor elindultunk a parton lefelé, ahol egy halmot pillantottam meg. Egy kis kereszt állt rajta.

   - Cirmi? – kérdeztem.

   - Igen – válaszolta Eszter. – Hogy mondjam el ezt Miának?

   - Pedig még ez rád vár.

   - Tudod, mire gondoltam? – tette fel a kérdést, de már rögtön válaszolt is rá. – A szomszédban sok kis cica született. A gazdit megkértem, hogy az egyiket hadd vehessem meg, de ő egyből nekem ajándékozta.

   - Látod, megvan a válaszod, a megoldásod! – mondtam Eszternek, majd elbúcsúztam tőle. Folytattam tovább az utamat.

 

 

                                                                                           

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Laptulajdonos

(Tante Lisa, 2010.04.05 21:50)

az, de mégis csak mese
mert annak készült, persze háttértartalommal, kedves Ramóna

:)

Magyarország

(Nagy Ramóna, 2008.07.28 06:17)

Szomorúan szép történet, nem is mese, olan valósághű