Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az utolsó gőzös

2010.07.30
Az utolsó gőzös

 

 

Kép

 

 
   Történt egyszer réges-régen, mikor még nagyapám élt, minden nyáron elvitt egy roncshoz.
   Gyerekfejjel sosem értettem, miért tette. Reggel bepakolta a szendvicseket, magának rakott egy fél szál kolbászt, nekem friss kútvizet öntött, magának gyenge vörösbort kulacsába.
   Elindultunk.
   Növényekkel vastagon benőtt helyeken mentünk, nekem derékig ért a fű, a bozót többször megkarcolta bőröm, de nagyapám csak ment rendületlenül előre. Mikor elértünk a sínekhez, már tudtam, hogy nincs messze a cél, hisz ekkor nagyapám mindig levette a kalapját, megtörülte zsebkendőjével a homlokát, felnézett az égre, s ezt mondta:
   - Ilonkám, megint itt vagyok! Itt van a mi Józsink is, tudod, a kis unokánk.
   Ezzel visszahelyezte fejére viselt kalapját, megfogta a kezem, segített átlépnem a síneken, s ezt mondta:
   - Hunyd be a szemed, de ki ne nyisd mindaddig, míg meg nem engedem, de csapj be, mert akkor sosem hozlak ide többé!
   Becsuktam a kezem, odanyújtottam a kezem. Erős volt a fogása, érdes a tapintása, de erőt sugárzott, biztonságot. Megbíztam benne. Éreztem, hogy egy halmon megyünk felfelé, s amikor lelassítottuk a lépteinket, tudtam, hogy már közel vagyunk. Igen, megérkeztünk. Ekkor megszorította a kezem, kétszer is, jelezve, hogy kinyithatom. S ott álltunk egy halmon, melynek tetején egy régi gőzmozdony kéménye ágaskodott ki a földből. Mellette egy kis fülke volt.
   - Megérkeztünk – mondta sóhajtva. – Isten hozott, gőzös! Mondtam, hogy ezen a nyáron is elhozom hozzád az unokámat – folytatta a nagyapám. – Gyere, köszönj neki! – noszogatott minduntalan.
   Legelőször vonakodtam megtenni, de már ezen a nyáron szinte azonnal ráköszöntem a régi öreg gőzösre.
   - Szia Gőzös! – mondtam.
   - Csak ülj le, és edd meg a szendvicseidet. Addig én mesélek.
   Ekkor nagyapám csak nézte a mozdony látható részeit és csak mesélt, és mesélt. Mikor abbahagyta, elővette elemózsiáját, megette, katonákat vágott nekem, etetett, pedig nem is voltam éhes, azután nagyot kortyolt a kulacsából. Megtörölte a száját. Felállt, megfogta a kezem, s máris mentünk vissza. Úton hazafelé ismét mesélt.
   Élete első mozdonya volt, melyet mindig ő vezetett. Ritkán voltak távol egymástól, még a nagyanyámat is az ő segítségével ismerte meg. Épp vége volt a műszakjának, mikor a garázs felé tartott. A sínek mellett tartott haza, minden este, s az egyik este nagy esőzések voltak. Nagyanyám ismét ott ment, nagyapám lassított, majd megállt. Magához intette őt. Félénk volt, de teljesen átázott, ezért elfogadta az invitálást, felszállt a mozdonyra. S attól a naptól kezdve együtt mentek mindig haza addig, amíg meg nem kérte az egyik alkalommal a kezét. Megint este volt, nagyapám lelassította a mozdonyt, megállt, felsegítette nagyanyámat a mozdonyra, s csak nézett a szemébe. Már zavaró volt tekintete, mikor odalépett hozzá, benyúlt a belső zsebébe, elővett egy kis erszényt, kivett két karikagyűrűt, az egyiket nagyanyám felé tartotta, kedves szavakkal örök életére megkérte, hogy legyen a felesége. Nagyanyám igent mondott, s mindörökre hűséget fogadott neki. Úgy is lett, három éve „szegte” meg hűségét mindörökre, ugyanis meghalt. Nagyapám sosem mutatta, de nagyanyám elvesztésével élete teljesen megváltozott. Sokat szomorkodott, de mikor nála voltam, mindig vidámnak tűnt. Csak esténként ült az ágyában, s mielőtt elaludt volna, hosszan beszélt azokról az estékről, mikor megismerkedtek egymással. Majd kisírt szemekkel elaludt.
   Így teltek el az évek, a nyarak, azonban a tavalyi nyár teljesen más volt, mint az azelőttiek. Ismét elvitt magával a nagyapám, azonban most furcsa módon nem kérte tőlem, hogy zárja be a szemem, mikor elértünk arra a helyre, önkéntelenül nyújtottam felé kezem, megfogta, de a szorításából hiányzott a régi erő. Ráköszöntünk a mozdonyra, megettük elemózsiánkat, fogtuk egymás kezét. Azután lassan hazamentünk.
   Ezen a nyáron is meglátogattam nagyapámat, de egész nap feküdt az ágyában. Odaültem mellé, megfogta a kezem. Ahogy megszorította, éreztem, hogy tenyerében ott van két gyűrű.
   - Kérlek, vidd el a mozdonyhoz, dobd bele, és gyere vissza – mondta halkan.
   - Hogy találok oda? – kérdeztem tőle csodálkozva. Ám nagyapám azonnal átlátott rajtam.
   - Tavaly nem csuktad be a szemed, láttam, de nem szóltam, kíváncsi voltam, mikor fogod ezt megtenni. Büszke is voltam rád, hogy olyan sokáig megtetted. Megteszed, kis unokám?
   - Meg, nagyapám! Megteszem – válaszoltam.
   Ezzel elindultam. Az út azonban most sokkal hosszabbnak tűnt most, mint régebben. Hiányoztak nagyapám meséi.
   Amikor elértem ahhoz a helyhez, ahol mindig behunytam a szemem, most is megtettem, kezemmel oldalra nyúltam, nagyapám kezét akartam elérni.
   Azután felmentem a halmon, leültem, megsimogattam a földet. Eszembe jutott az a történet, hogyan is került ide a mozdony. Mikor a nagyapám tudomást szerzett arról, hogy a roncstelepre akarják vontatni a mozdonyt, megkérte régi kollégáit, hogy a vontatáskor úgymond „térítsék” el, hozzák ide, mert szeretné őt ide eltemetni.
   Megtették.
   Én is megtettem. Fogtam a két gyűrűt, s bedobtam a mozdony belsejébe. Hallottam fémes csengésüket, de ekkor nagyot dobbant a szívem. Hirtelen felálltam, rohantam vissza nagyapámhoz. Szólítottam már a tornácról, de nem válaszolt. Beléptem a szobájában, az ágyában feküdt, bal kezében egy régi fényképet tartott, a jobb keze lógott. Megfogtam, visszaraktam a mellkasára, de éreztem, nincs benne élet.
   Nagyapám meghalt.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.