Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Nemzeti Múzeum Terén

2009.03.14

 

Kép

A Nemzeti Múzeum terén

 
 
(Nemzeti ünnepünk tiszteletére)
 
 


      Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy országos marhavásár. Nagyapám már kis koromban megígérte, hogy egyszer vele mehetek. Persze végig kellett várnom a soromat, hisz csak a negyedik bátyám után következtem. Ugyanis én voltam a legkisebb.
   Szinte egész este nem aludtam, csak az járt a fejemben, hogy hazánk szívében leszek, közel királyaink székhelyéhez, a Budai Várhoz.
   Kora hajnalban befogtuk a lovakat, a marhákat három lovas segített terelni. Jómagam, a nagyapám mellett ültem, a bakon.
   Lassan, komótosan haladtunk, pontosan a sötétséggel, mindig hátunk mögött hagytuk a napfelkeltét. A nap azonban fürgébb volt. Többször megálltunk, mert a marhák megszomjaztak. Már Pest határában jártunk, mikor a sugarak a csizmáink szárát sütötték.
   Épp időben érkeztünk. Nagyapám kiváltotta a marhák jegyét, megkerestük a helyünket. Sorba állítottam az állatokat, takarmányt raktam eléjük.
   S vártunk.
   A vevők jöttek-mentek, fel-alá, jól megvizsgálták a kérődző árukat. Egy módosabb gazda nagyon nehezen akart tovább menni, mindig vissza-
visszanézett. Alig, hogy elment, hirtelen visszafordult, megkereste a nagyapámat, aki pipával a szájában hosszasan tárgyalt vele.
   Amikor nagyapám megpödörte bozontos bajuszát, tudtam, hogy jó napunk volt. Eladta az összes marháját.
   Segítettem őket összeterelni, mire az új gazda megkért bennünket, hogy segítsünk a Dunáig elhajtani az állatokat.
   Mikor már közel jártunk a folyóhoz, odament nagyapámhoz a gazdag vevő, s megmutatott egy új utat, melyen haladva hamarabb rátérhetünk a hazafelé vezető főútra. 
   Megfordultunk.
   Örültem, mert nagyon elfáradtam, de mégsem szóltam neki erről.
 Egyszer csak egy hatalmas tömeget pillantottunk meg. Sok ismerős is ott állt köztük. A vásárról. Nagyapám megállította a kocsit, átadta a gyeplőt.
   Egy hatalmas kőépületet láttam. A közepén sok lépcső vezetett fel végig, a bejáratig, melyet magas oszlopok vigyázták. Egy férfi beszélt, mi az, hogy beszélt, kiáltva szavalt. Jobb karját időnként az ég felé tartotta, mintha követelőzött volna. A tömeg azután vele együtt skandálta a következő szavakat:
   „A magyarok Istenére, esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”
   Ekkor már a szemerkélő eső zuhogni kezdett, de a tömeg nem oszlott fel.
   Észre sem vettem, hogy a nagyapán eközben visszatért, megfogta a kezemet, s húzott-vont maga után, a tömeg felé.
   A térre fiatalok érkeztek ekkor, tekintetük tüzes, de igen boldog volt. Egyenruhájukon háromszínű virág díszelgett.
   Azt hallottam, hogy követeltek, hangzatos szavakkal buzdították az összegyűlt népet. Papírlapokat is osztogattak. Még éreztem a nyomdafesték erős illatát.
   Nagyapám átadta a lapokat, s megkért, hogy olvassam fel. Megtettem.
   - A 12 pont – mondtam, majd a másikat betűzgettem. – Nemzeti dal.
   - Tedd el, még szükségünk lesz rá! – utasított engem.
   Még hangosabbá vált a tér, szinte visszhangzott minden kimondott szót. Mintha az ég dörgött volna, de nem. A nép volt, a magyar nép! Itt együtt volt, összefogott, egy célért küzdött, melyet csak később értettem meg, mikor egy ideig rejtegetnünk kellett azokat a sárgává öregedett lapokat.
   Mielőtt nagyapám meghalt, megkérdezte, mit szeretnék tőle kapni, azonban válaszomat tudta. Azóta őriztem azokat az összegyűrt, megsárgult lapokat magamnál, s adtam tovább fiamnak és ő a fiának.
   Büszke voltam arra, hogy ott lehettem, mikor minden ember a magyarok függetlenségéért fogott össze.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.